47

2017. július 21.

Magyarország, Budapest

Csütörtökre esett le igazán, egyet aludni kellett rá, hogy felfogjam, tényleg világbajnok lettem. Reggel a biztonság kedvéért gyorsan ellenőriztem, nem csak egy álom volt az egész, ezért az éremmel együtt feküdtem vissza az ágyba. Polina természetesen hülyének nézett, de inkább rám hagyta.

A mai egy szünnap volt, legalábbis pár ember számára. Délelőtt a kombinációs kűr selejtezőjét tartották, s mint említettem, mi nem indultunk ebben a számban. Az ok egyszerű, csak a csapatra koncentráltuk. S mivel nem olimpiai szám, Tatyanáék feleslegesnek tartották, plusz sok a macera vele, elég a junioroknak megcsinálni évente a vb-re. Nekem sem volt a szívem csücske, igaz, több pihenő volt benne, mint a rövidprogramban vagy a csapatban, de nekem valamiért nem jött be. Ki is használtuk a délelőttöt, végre, először a héten aludhattunk. Ekkor is csak kilencig, mivel a szálloda éttermében tízig volt reggeli, és egy jó idő, mire mindenki felöltözik és lekászálódik. Ennek örömére egy csapatreggelit beszéltünk meg, mivel eddig mindenki elvétve bekapott pár falatot, de normális étkezésre nem jutott idő, csak a nagyon korán kelőknek. Mi Polinával pont nem ebbe a kategóriába tartoztunk, így esélyünk sem nyílt még egy kiadósat reggelizni. Negyed tízkor már ott ültünk a kerekasztalnál. Mikor mindenki megérkezett (Vlada is, az örök késő), felálltunk, és elmentünk szedni magunknak. Sok ínycsiklandó fogást láttam, azonban rengeteg zsírban úszott, Tatyana és Natalie előtt pedig esélytelen ilyet megenni, mert elveszi és kidobja, vagy ha nem akar ételt pazarolni, és jól is néz ki, akkor megeszi ő. Találtam valamiféle töltött csirkét, ami szalonnába volt göngyölve, és nem is nézett ki hízlalónak, ezért melléraktam rengeteg zöldséget, és visszamentem. Útközben megakadt a szemem az italos pulton, ahol az automata mellett frissen készített turmixok sorakoztak. Ott állt mellette egy egyenruhás ember. Biztosított róla, hogy nincs benne cukor, csak gyümölcs, így boldogan töltöttem egy pohár céklalevet. Az automatából nem szabadott innunk, hiába gyümölcslé volt benne, de dobozos, ergo rengeteg kalória.

Visszatértem az asztalhoz, páran már elkezdték enni a főfogást. Semmi leves, esetleg olyan tipikus reggeli ételek, mint kenyér, sonka, ilyesmik. A legtöbben valamilyen húst vagy tojást választottak. Az egyik oldalamon Varvara ült, a másikon pedig Aleksandra. Feltűnt, hogy utóbbi nagyon nézi az italomat.

- Az mi? - bökött rá a sötétlila lére.

- Cékla - mondtam, és felé tartottam a poharat. Elvette és beleivott.

- Köszi. Ez finom, hozok én is. Honnan?

- Az automata mellett, a poharaknál. Frissen facsart.

- Ó, szuper - mondta, és elsietett. Mellesleg, ennyi volt közöttünk az összes kommunikáció a bajnokság ideje alatt.

Végül az asztalnál mindenki ilyet ivott, kivéve Natalie, aki megkóstolta, és közölte, hogy borzalmas. Meg tudtam érteni, hiszen csak nálunk volt ennyire favorit a cékla, hiszen ő az egyedüli az edzők közt, aki nem orosz, hanem svájci származású.

Kedélyesen elbeszélgettünk az ebéd alatt, rajtunk egyáltalán nem volt nyomás, de Tatianán érezhettük, hogy fejben már kezdte összerakni az edzéstervet. Mindenesetre, nem edzők és sportolók voltunk, hanem egy jókedvű társaság.

A duón kívül mindenkit útjára engedtek, annyi kikötéssel, hogy legkésőbb fél hétre legyünk a ligetben. Kisebb csoportokba verődve mindenki eltervezte a napját. Azonban, mielőtt nekivágtunk volna a városnak, a csapat egy emberként felvonult a saját szobájába, és visszadőlt egy kicsit pihenni. Miközben éppen élveztem a semmittevést, a telefonom üzenetet jelzett.

Varvara: Ha megyünk valahova, együtt megyünk?

Én: Persze.

Ennyi volt a nagy beszélgetés. Még igazából én sem tudtam, merre megyünk. Annyit hallottam, hogy Polina és Daria vagy Darina mennek a napi kávé adagjukért. Ráírtam Vladára, hogy mit fognak csinálni, még vele vagyok nagyjából közeli barátságban, meg ő mindenkivel kedves.

Én: Szia, mit csináltok ma?

Vlada: Elmegyünk műugrást nézni, jössz velünk? :)

Nem is Vlada lett volna, ha nem rak mosolygós fejet a végére.

Én: Nincs jegyem.

Vlada: Sportolóként ingyen bemehetünk, csak hozd a kártyát.

Én: Varechka is jöhet?

Vlada: Persze, én és Maria megyünk. Egykor kezdődik, de még oda is kéne jutni. Találkozzunk itt a folyosón délben.

Én: Rendben, megírom Varvarának.

Értesítettem róla a lányt is. Tizenöt perc alatt elkészültem, komótosan, hiszen még volt időm. Leültem a liftnél kihelyezett fotelek egyikébe. Hamar érkeztem, ugyanúgy, mint Maria. Konkrétan egyszerre nyitottunk ki az ajtót. Igyekeztem megtörni a kínos csendet, ami beállt közénk, hiszen mi nem nagyon szoktunk beszélgetni. Végül egész jól eltársalogtunk, Varvara pontosan érkezett, viszont Vlada pár perces csúszással.

Mindegyikünknek a nyakában lógott a kártyája. A kései reggeli miatt nem voltunk még éhesek, elterveztük, hogy miután vége az eseménynek, csak akkor megyünk el enni. Körülbelül másfél órás, állítólag.

Felültünk a lelátóra, és akkor vettünk észre, hogy Svetlana Romashina és Alla is eljöttek. Sajnos mellettük már nem volt szabad hely, ezért nem ültünk oda. Titkon egy kicsit örültem is, de inkább nem hangoztattam.

Igaz, egyáltalán nem értettem ehhez a sporthoz, de meglehetősen élveztem. Bámulatos ugrásokat mutattak be a deszkáról, néha csak kapkodtam a fejem. Vladának az egyik ismerőse versenyzett, ezért is jöttünk ki, de lelkesen magyarázott mindent. Csak az orosz eredményeket néztük, végül Ilia harmadik lett, Evgenii pedig a nyolcadik helyen zárt.

Miután az egésznek vége lett, elmentünk a kijárathoz, és ott álltunk még egy darabig. Addig is kiderült, hogy Evgenii Vlada unokatestvére. A két férfi egyszerre jelent meg az ajtóban, egy hatalmas táskával a vállukon. A lány egyből odament, és megölelgette mindkettőt, gyanítottam, régóta ismerte őket.

- Mariát már ismeritek, ők itt Elena és Varvara - mutatott be minket.

- Evgenii Kuznetsov.

- Elena Radulova - fogtam kezet a barna hajú férfival. Nem sok hasonlóság volt köztük, de a szemük ugyanabban az árnyalatban pompázott.

- Ilia Zakharov - jött oda a társa. Mikor rám nézett, elmosolyodott, és kacsintott. Flörtölni akart.

- Elena Radulova - ismételtem el a nevemet, és igyekeztem minél hamarabb távolabb lépni tőle.

Velünk jöttek ebédelni is, megint halat ettünk. Viszont Ilia állandóan nyomult rám, amitől egyre idegesebb lettem. Ebből semmit sem mutattam ki, de legbelül már vagy hatszor elküldtem a francba, amikor mindig ,,véletlen" megérintett. Az egész étkezés alatt frusztrált, de ezen kívül a társaság többi tagjával remekül szót értettem. Úgy éreztem, hogy ez a négyes (én, Varvara, Maria és Vlada) nagyon jól összejött. Elbúcsúztunk a fiúktól, azonban még csak négy óra volt. Végül a Deák Téren kötöttünk ki, az óriáskeréknél. Vlada mindenképpen fel szeretett volna ülni rá, ezért mentünk vele mi is. Kisebb volt, mint a londoni, de szépen beláttuk ilyen magasságban is a várost.

Ezek után már tényleg nem tudtuk, hová is menjünk. Mindenképpen le szerettünk volna ülni, ezért bementünk egy kávézóba. Igaz, Maria ivott egyet egyedül, de jól esett ott ülni a légkondicionált helyiségben és kibeszélni az élet dolgait.

Fél hétkor már a lelátón ücsörögtünk, ellentétben a többi emberrel. Ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott, de mi versenyzőként máshol jöttünk be. Mindenki megérkezett időre, és elő is szedtük az orosz zászlóinkat. A duó szabadprogram következett, az utolsó a páros kategóriából, vagyis itt dőlt el ezen világbajnoki cím sorsa.

Mikor a mi lányaink következtek, egy emberként pattantunk fel a helyünkről, és feltartottuk a lobogót. Hangosan szurkoltunk nekik, szerintem nem lehetett a legkellemesebb a körülöttünk ülőknek egy csapat oroszt hallgatni, akik számukra valamilyen fura nyelven ordítoztak. Megnyerték. Hihetetlen, hogy Svetlana Kolesnichenko már a tizenharmadik címét szerezte meg. A szokásos ceremónia után egyből mentünk vissza a szállodába, miután a lányok fotózkodtak, meg ünnepeltek. Tatianát be is lökték a medencébe, Natalie-nek kellett száraz ruhát adnia neki.

Holnap számunkra véget ér a világbajnokság. Délelőtt lemegy a csapat döntő, utána pedig már csak a mix duók vannak hátra. Felemelő érzés volt, de ugyanakkor elszomorító is, hogy mindjárt vége.

***

Ma dőlt el, pénteken, hogy megnyerjük-e a csapatot vagy sem. Ami délelőtt kezdődött, tehát véget ért a nyugalmas időszak. Áldottam az eget, hogy tegnap legalább aludhattunk egy kicsit. Megint éreztem, hogy van bennem egy egészséges félelem és izgatottság, de nem különösebben zavart.

Nyolcadiknak indultunk a tizenkettőből. A felkészülés már annyira megszokott volt, hogy inkább le sem írom. Bemelegítés egyenlő halál, majd ruhapróba és fejdísztűzés. Egyébként a ruhánk kifejezetten szép volt, bár nem az én stílusom.

Pontosan nem tudtam leírni azt az érzést, amely abban a pillanatban uralkodott bennem. Ha nem vétünk valami tragikus hibát, miénk az arany. Nem szabadott elbízni magunkat, ugyanolyan leszegett fejjel vágtunk neki. Arra sem emlékeztem, hogy hogy kerültünk a bevonuláshoz. Szinte aludtam még. Csak most tapasztaltam meg igazán, mennyire fárasztó a folyamatos versenyzés.

Egyszerűen olyannyira kimerített ez az időszak, hogy alig bírtam. Megtettem mindent, a maximumon csináltam végig. Ráadásul a fura dupla emelésnél valaki a lábával telibe kapta az arcomat. Amikor

kijöttem a vízből, kedvem lett volna elsírni magam. A megkönnyebbülés, hogy már nincs több, ez volt az utolsó, mázsás súlyt vett le a vállamról. Legszívesebben megállítottam volna az időt, és elbújtam volna sírni egyet. Nem azért, mert elrontottuk, csak így jött ki rajtam a stressz és a fáradtság. Miközben a létra felé evickéltem, elterveztem, hogy ma délután kivételesen nem megyek sehova, hanem befekszem az ágyba és alszom egyet. Este úgy is vissza kellett jönni szurkolni a mix duónak.

Felálltunk, és vártuk a pontokat. Úgy hozta az ég, hogy a kínaiak megint előttünk versenyeztek le. Mire felfogtam volna, hogy mit kellett nézni, addigra már meg is jelent a táblázat, ami a pontokat mutatta. 97.3000. Majdnem a számat is eltátottam, olyan hirtelen ért ez a magas pontszám. Megnyertük. Amint leértünk, mindeni megrohamozta az edzőket. Sütött róluk, hogy iszonyatosan büszkék ránk.

Miközben a himnuszunkat hallgattam a dobogón, nyakamban a második világbajnoki aranyérmemmel, elgondolkodtam. Nyilvánvaló, hogy ennyinél nem állok meg. Végre kerettag
vagyok mindkét kűrben, és minden bizonnyal az edzők azt sem bánták meg, hogy engem indítottak
szólóban. De ez még csak a kezdet. Cél az olimpia!

46

2017. július 19.

Magyarország, Budapest

Kedden délelőtt igazából csak lézengtünk. A duó szabadprogram selejtezőt néztük meg, ahol ismét szurkolhattunk a társainknak. Kezdtem igazán jól érezni magam. A tegnapi bukást a szólóval már kihevertem, igyekeztem tiszta lappal kezdeni a mai napot. Egészen megkedveltem a várost. Még nem voltam ilyen nagy versenyen, ami több mint három napon át tartott. Szinte mindennaposság vált, hogy két szám közt elugrunk valahova kisebb csoportokban. Mivel még nem ehettünk akármit, a többiek legtöbbször kávéztak, vagy csak szimplán elmentünk várost nézni. A csapatszellem összességében rengeteget javult, Varvarát nagyon megkedveltem, de ugyanez igaz az egész tegnapi társaságra, vagyis Mariára és Vladára. Rengeteget nevettünk, azt tudtam, hogy az utóbbi őrült, mindenhez kitalált valami hülyeséget, és még Maria is elhagyta a lekezelő stílusát. Megbeszéltük ma Varechkával (Varvara beceneve), hogy elmegyünk egy könnyű ebédre, és megnézzük a várat. Amint végeztek a lányok, szóltunk Tatyanáéknak, hogy nem jövünk vissza a szállodába, hanem egyből mentünk is úgy, ahogy voltunk. A bőröndöket bezártuk egy szekrénybe, és átsétáltunk a medencékkel szomszédos Vajdahunyad Várba.

Sajnos sokáig nem maradhattunk, inkább beültünk egy kései ebédre. Természetesen egészségeset ettünk, nem is kívántam mást, már csak az kellett volna, hogy a vízben elnehezüljek. Végül halra esett a választásunk rengeteg zöldséggel. Nem a szállodában, hanem a helyszínen csináltuk meg a hajunkat, nem akartunk csak ennyiért visszabuszozni. Nem különösebben izgultam, tudtam, hogy menni fog. Nem indultunk annyira hátul, a tizenkettőből hatodiknak álltunk rajthoz, a kínaiak és a japánok is előttünk voltak.

Bemelegítés után (inkább nem részletezném, röviden, az edzők bal lábbal keltek, ezért a tüdőnket is kiköptük), újra vehettünk fel azt a pántos borzalmat, amit kűr dressznek csúfoltak. Mellesleg, szerintem csak én voltam ezen a véleményen, de inkább nem hangoztattam. Még tegnap szóba került ez is, mikor elmentünk négyen, Mariának és Varvarának tetszett, de Vlada csak húzta a száját. Én visszafogottan annyit mondtam, hogy nem igazán az én stílusom.

Minden a szokásosan alakult. Túlzottan nem izgatott a tény, hogy mi most a döntőben versenyeztünk. Nem arról volt szó, hogy kézpénznek vettem volna a győzelmet, egyszerűen csak hittem magamban. A tegnapi rossz napnak nyomát sem láttam, valahogy elszállt, vagy nem is tudom.

Már a bevonuláshoz készülődtünk. A levegő még mindig borzalmasan párás és meleg volt, úgy éreztem, hogy megfulladok. A ruha bevágott az oldalamba, egészen kidörzsölte a pánt, rettentően kényelmetlennek bizonyult. Ennek ellenére teljes lelki nyugalommal álldogáltam, és vártam, hogy az előttünk lévő csapat lemenjen, és átadja a terepet nekünk. A dobást már annyiszor átgyakoroltuk, hogy ezer százalékig sikerülni fog, mint ahogy minden más is. Egyszerűen annyit készültünk erre,

annyira ki lett maximalizálva a tökéletesség, hogy véletlen el se lehetett rontani. Csak direkt, de ki akarná tönkretenni?

Amikor kimásztunk a vízből, a kűr végén, már rendesen elfáradtam. A lábam elzsibbadt, alig éreztem, ráadásul a talpam még be is görcsölt a folytonos feszítés miatt, így alig tudtam járni. Felmentünk a pontokért, és megint a szám számított. Minden komolyabb ellenfél már leversenyzett, előttünk indultak. Mutatták a közvetítést, majd megjelentek a pontszámok is. A sok rizsa nem érdekelt, nem néztem meg a részeredményeket, hanem egyből a legalját, az összesítést. 96.0106, első hely. Elégedetten elmosolyodtam, s rohantunk is megölelgetni Tatyanát és Natalie-t. A technikai számban egyértelműen domináltunk, és ez hatalmas büszkeséggel töltött el. Megöleltem Varvarát is, aki teljesen bezsongott a győzelem miatt. Nem csaptunk nagy partit, diszkrét kereten belül beszéltük ki az eseményeket, ugyanis az érmeket csak a szabadprogram után osztják, és azt is meg kéne nyerni. De ez már a jövő, jelenleg minél gyorsabban oda kellett érni a szállodába, legalábbis nekem, hogy kipihent legyek a holnap délelőtti szóló döntőn. Már nem izgultam. Tudtam, hogy mindent bele fogok adni, nem történhet meg az, hogy elszáll a kedvem. Ezen az estén megéreztem valamit. Amiért bármire képes lettem volna, hogy megtapasztaljam még egyszer. A győzelem ízét.

***

Szerda reggel, tizenkilencedikén izgatottan és győzelemre éhesen ébredtem. Egy falatot is alig bírtam letuszkolni a torkomon, de tudtam, hogy muszáj valamit ennem, vagy nem bírom a napot. A hajamat tegnap este nem mostam ki, úgy voltam vele, és az edzők is mondták, hogyha tudok benne aludni, akkor felesleges. Varvarával karöltve járkáltam mindenhova, aztán a bemelegítésre odajött Svetlana és Tatiana. Fürdőruhában sétáltam ki a medence partjára, ahol már éreztem, hogy éget a nap. Nem elég, hogy a kinti edzések miatt úszósapkával barnultam le, ezért a fejemen volt egy fehér rész, még lett rajtam egy további csík. A sápadt fehér bőröm már normál színben pompázott, a leégést sikeresen elkerültem egyelőre. Az úszósapkát viszont borzalmas volt felvenni a hajamra.

Szorította a fejemet, lecsúszott, sokkal rosszabbnak éreztem, mintha frissen készítették volna a hajam.

Valahogy túléltem az egészet. Elküldtek öltözni, utána pedig szenvedtek egy sort a már megszáradt hajammal. Ugyanis régebben kenték fel, ami egyenlő volt azzal, hogy borzalmasan keményre száradt. Így konkrétan fel kellett törni. Nyöszörögtem egy sort, ugyanis néha nemes egyszerűséggel beleszúrták a fejbőrömbe a kontytűt. Nincs is rosszabb érzés, amikor berakják a tűt, végigszakítja a kontyot, majd a fejbőrt is. Ezt megspékelve, hogy nem megy bele elsőre, ezért még ki-be húzkodják. Ezek után a sminket pillanatok alatt megcsinálták, de még volt időm. A sorsoláson megint az utolsók közt húztak ki, a tizenkettőből tizenegyediknek indultam, utánam csak Macau, vagyis mindenki más előttem. Addig volt időm gondolkodni, míg ideér Svetlana, ugyanis vele küldtek el számolni.

Csak most gondoltam bele igazán, éreztem a súlyát annak, hogyha ezt megnyerem, akkor felnőtt világbajnok szólista leszek. Ami azt jelenti, hogy a következő bajnokságig konkrétan én vagyok az egész világban a legjobb. Ez már nem volt játék. Tudtam, hogy meg kell csinálnom, és ha minden jól alakul, kétszeres bajnokként távozhatok. Ehhez pedig az kellett, hogy mindent beleadjak. Muszáj volt megnyernem. Kiskorom óta erről (is) álmodoztam. Hogy egyszer én állok majd a dobogó legfelső fokán, én leszek a legjobb. Ez volt a legmagasabb rang a szólóban, ugyanis az olimpián csak duó és csapat indulhat, eltörölték az egyszemélyes kategóriát még a kétezres évek előtt. Eddig észre sem vettem, hogy esélyem nyílt az egyik álmomat beteljesíteni.

Megérkezett Romashina, kiszakítva a merengésemből, és elmentünk egy üres részre. Ötvenegyére számoltam le, de nem untam. Volt bennem egy egészséges félelem, izgatottság. Az utolsó utáni pillanatban értünk vissza, már éppen keresett a bíró. Pár másodperc múlva, megvártam, míg szólítanak. Megjelent az orosz zászló a kivetítőn. Megfogtam Svetlana törölközőjét, és teljes erőből a földhöz vágtam. Felkaptam a fejem, és mosolyogva indultam meg a lépcsőn. Éreztem a testemből áradó erőt, úgy éreztem, mintha emberfeletti dolgokra lettem volna képes. Vártam a sípszót, hogy 

végre megszólaljon a zene, de nem túl lenni akartam rajta. Egyszerűen csak élvezni.

Hatalmas vigyorral az arcomon úsztam a létra felé. Csak ekkor éreztem, hogy igazán elfáradtam. Az összes izmom elsorvadt, a lábam görcsölt, a kezem rettenetesen fájt, annyira megfeszítettem magam. A kűr valami fenomenális volt. Minden erőmet beleadtam, akkor nem létezett semmi más, csak én és a zene. Igazam lett. A tűz mindvégig megvolt, s most felszínre is tört. Csak a bírókra figyeltem, a szemükbe néztem, de máskor pedig üveges tekintettel meredtem magam elé. Folyamatosan a fejemben pörgött Tatiana, Natalie és Svetlana összes tanácsa. Szavakba se tudtam önteni az érzést, euforikus állapotba kerültem, miközben csináltam a gyakorlatokat.

Felsétáltam az emelvényre. A szívem a torkomban dobogott, ekkor kezdtem el igazán izgulni. A számat harapdáltam. Megszűnt a külvilág, a fülemben dobogó vértől nem hallottam a közönség tapsolását, se a többiek kiabálását a lelátóról, se a bemondót. Csakis az előttem lévő kivetítőt pásztáztam. 96.1333 első helyezett. Lehunytam a szemem. Magam sem hittem el, hogy sikerült. Integettem a lelátók felé, majd lesétáltam, és egyenesen Tatianára ugrottam. Miután kiugráltuk magunkat, még Natalie is adott egy ölelést, pedig neki nem szokása. Átmentünk a lelátók alatt, ahol a kezembe kaptam a törölközőmet. Interjút kellett adnom, de nem bántam, hiszen szívesen beszéltem a győzelemről, ami még nekem is hihetetlen volt. Tatianával egyszerre végeztünk, és elindultunk az öltözők felé. Véget is ért az egész kategória. Sajnos nem maradt időm a csapattársaim nyakába ugrani - majd az eredményhirdetés után -, mivel mindössze öt percem volt felöltözni. A minimum harminc fokban is fel kellett vennem a hosszú ujjú, fehér színű feliratos melegítő felsőt és a hosszú nadrágot is, ami ugyanilyen színben pompázott. Nemes egyszerűséggel rávettem a kűr dresszre. Felálltam ugyan oda, ahol bevonultunk, és már szólítottak is. Harmadik helyezett Anna Voloshyna, meglepő, de legyőzték az ukránok a japánokat ebben a számban. Másik helyezett Ona Carbonell, a spanyol riválisom. És végül én következtem. Kimentem, és felálltam a dobogó mögé. Még egy kis ideig eltartott, amíg odaadják a virágot és a plüsst, meg mindenki kezet fog mindenkivel, ezért végignéztem a lelátókon. Megüresedett az egész, csak a rajongók maradtak itt, plusz a csapattagok és a családok, meg még páran, akiket érdekelt az egész ceremónia. Végre rám került a sor. Kezet fogtam a szövetségi kapitánnyal, aki feladta az érmet. Hihetetlen érzés volt végre a nyakamban érezni az aranyat. Öt másodpercenként meg kellett érintenem, hogy tudjam, ez nem csak egy álom. Megkaptam

a csokor virágot, majd a rózsaszín vízililiom plüsst is, aki a kabalája az eseménynek, Lilinek keresztelték. Felhúzták a zászlókat, hatalmas örömmel töltött el, hogy az orosz lebeg középen. Ezután az orosz himnusz következett, amit büszkén hallgattam végig. Végre én is tettem valamit a nemzetért.

Miután lezajlott az eredményhirdetés, hátraszaladtam, és Varvara nyakába ugrottam. Mindenki lejött és megölelgetett, még Aleksandra is gratulált. A többiek elkezdtek szedelődzködni, azonban Varvara ott maradt velem és fotózkodtunk mindenhogyan. Tatyana is megtalált.

- Jól van, nem hoztál szégyent ránk - mondta elérzékenyülve. - Büszke vagyok rád.

Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam.

- Egyél egy sütit délután, megérdemled. Meg különben is, olyan vékony vagy, mint a kisujjam, nem voltál te ennyire sovány - nevetett.

- Még meggondolom - válaszoltam.

- De tényleg - mosolyodott el őszintén. - Csak ne bízd el magad ezek után! - fenyegetett meg játékosan, azonban én tudtam, valójában milyen komolyan gondolta.

- Hosszú még az út, nem csak egyet szeretnék, és mindent bele fogok adni, akármennyi munkába is kerül. Azt szeretném, hogy majd egy mozdulatból mindenkinek eszébe jussak - mondtam, de Tatyana és Natalie egy pillanatra lefagyott. Láttam, ahogy a vörös hajú edző felvonja a szemöldökét, és ránéz a mellettem állóra, akinek a szemében felismerés tükröződött. Fogalmam sem volt, hogy éppen mi történt, féltem, hogy valami rosszat mondtam. Azonban visszagondolva sehol sem találtam a bukkanót.

- Helyes - veregette meg a vállamat Tatyana, majd nemes egyszerűséggel elsietett. Kérdőn néztem utána, majd Natalie-re.

- Semmi baja, csak a lánya is ugyanezt mondta egy verseny után szóról szóra, és felzaklattad - mondta.

Egy pillanatig csak kérdőn néztem magam elé, de miután leesett, bűntudatom támadt, mégha nem is szándékosan tettem. Azzal nyugtattam magam, hogy nem tudtam, ezért nem lehetek hibás.

Felsóhajtottam, és kivettem a szekrényből a bőröndömet. Varvara megvárt az öltözőben, a többiek már kint voltak és a buszra vártak. Másra sem vágytam, csak arra, hogy kimossam végre a hajamat. Azonban eszembe jutott, hogy még este van a csapat selejtező. Magamban káromkodtam egyet, a hátam közepére kívántam. Kiértünk az öltözőből, majd kimentünk az előtérből is. Körbenéztem kint. Átsiklott a tekintetem pár emberen, akik fotózkodni akartak vagy aláírást kérni, de egyen megakadt a szemem. Egy pillanatra ledöbbentem, de páran megrohamoztak. Készségesen odaálltam mindenki mellé, vagy ráfirkantottam a nevemet a papírra. Majd odasétáltam Danielhez.

- Te jó ég, hogy kerülsz ide? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Eltévesztettem a magyar nagydíj időpontját - kacsintott. - Amúgy gratulálok, igazán megérdemelted, fantasztikus voltál.

- Láttad? - csodálkoztam.

- Igen, és gyönyörű voltál - adott egy ölelést. - Mondjuk, ezt a szemöldököt még nem szoktam meg - nevetett.

Ekkor tűnt fel, hogy a kezében egy csokor virágot tartott.

- A világbajnoknak személyesen - viccelődött, és odaadta.

- Még mindig nem hiszem el, hogy eljöttél - vigyorogtam.

- Érdekelt, hogy mit is csinálsz, meg még amúgy se voltam ilyenen. Mellesleg, valamikor a délután tudnánk találkozni?

- Most visszamegyünk a szállodába, lerakom a cuccaim és lemosom ezt a borzalmat a fejemről, de utána estig szabad vagyok. Meddig maradsz?

- Holnap reggel repülök vissza, gondoltam, nincs sok szabadidőd.

- Jól gondoltad. Este lesz a csapat selejtező, arra vettél jegyet?

- Egész napos - mutatta meg. - A hotel elé megyek, melyikben szálltatok meg?

- Radisson Blu Beke Hotel, nincs messze.

- Oké, majd hívj, hogy mikor leszel kész.

- Körülbelül egy óra múlva?

- Megbeszéltük.

Megérkezett a busz, így kénytelen voltam elbúcsúzni a hirtelen látogatómtól. Nem hittem el, hogy ezért képes volt eljönni. Másrészt viszont nagyon boldognak éreztem magam, és még ez is rátett egy lapáttal. A buszon megint Varvara mellé ültem. Egy ideig az érmemet tanulmányoztam, míg ő csak bámult ki az ablakon. Hirtelen felém fordult.

- Mentek valahova az… ismerősöddel? - Meglepett a kérdése. Viszont tetszett, hogy nem képzelte Danielt a barátomnak.

- Igen, ebédelni a városba.

- Nem helyi?

- Nem - nevettem.

- Mondjuk látszott rajta - vonta meg a vállát. - Én is elmennék ebédelni, annyira nem jó a szállodai koszt, hiába van négy csillaga. Csak sajnos nincs kivel - húzta a száját. Nem úgy tűnt, mint aki utalni szeretne bármire is, egyszerűen csak kijelentette. Bevallom őszintén, Daniellel kettesben képzeltem el az ebédet, de megsajnáltam a lányt. Egész végig kedves volt, megvárt, nagyon jó barátnők lettünk.

- Eljössz velünk? Ő néz majd konkrét helyszínt. Mellesleg, csak egy baráti ebéd, nem vagyunk együtt - előztem meg azt a gondolatát, miszerint gyertyatartó lett volna.

- Nem zavarnék?

- Nem - mosolyogtam rá.

- Akkor szívesen jövök - ujjongott. Jó érzéssel töltött el, hogy fel tudtam dobni.

A hotelben villámgyorsan bemásztam a fürdőkádba, pár pillanat múlva pedig Varechka is csatlakozott hozzám. Polina elment valahova Dariáékkal, így nyugodt szívvel mosakodhattam. Varvara állítása szerint megizzadt, ezért ő is lefürdött, közben segített kiszedni a hajamat. Nem éreztük magunkat kínosan, hogy együtt fürödtünk, hiszen mindketten lányok vagyunk, ráadásul az öltözőben is mindig látjuk egymást meztelenül. Plusz így gyorsabban készültünk, hogy ketten vakartuk le a zselét a fejemből. Most kivételesen adtunk magunkra, én egy sima kék színű nyári ruhát vettem fel szandállal, ő pedig egy virágmintás, rövidnadrágos egybe ruhát. A sminket feleslegesnek tartottunk, csak dezodort fújtunk magunkra. Megfogtam a telefonomat és a pénztárcámat, és kimentünk az előtérbe. Felhívtam Danit, aki biztosított róla, hogy már itt áll, és talált is egy jó helyet. A busz hat órakor indult a szállodától, addigra kellett elkészülni a hajjal is, meg mindennel, vagyis bőven volt időnk, mivel még csak egy óra múlt. Biztos voltam benne, hogy az edzőtársam és Dani kedvelni fogják egymást. Mondjuk, szerintem az ausztrált nem lehetett nem szeretni.

- Varvara Subbotina.

- Daniel Ricciardo - fogtak kezet. Az ausztrál eléggé meglepődött, mikor közöltem, hogy csatlakozik hozzánk még valaki, de úgy láttam, nem volt ellenére.

Egy kisebb étterembe mentünk. A főfogás mindhármunknak egészséges étel volt, nem meglepően. Utána pedig megfogadva Tatyana tanácsát, rendeltem egy tortaszeletet. Túrós-málnásra esett a választásom, ami még nagyjából egészségesnek volt mondható. Nem bírtam volna megenni egy marcipános csokis cukros valamit. Kifejezetten jól esett ez a kis édesség. Az edzőtársamnak is adtam belőle egy falatot, vonakodva az alakja miatt (megjegyzem, csont vékony), de elfogadta. A végén pedig kért még egy harapást. Az ebéd nagyon kellemesen telt, Varvara először feszengett, de egy idő után ő is ugyanolyan felszabadultan nevetett Daniel bohóckodásán, mint én. Az ausztrál természetesen csinálta a fesztivált, a hasam is fájt már, de nem az étel miatt.

Sajnos vissza kellett indulnunk a hotelbe. Gyorsan megcsináltuk a hajunkat, és lementünk az előtérbe, ahol Vlada újra előadta a különszámát. Csak annyi volt a különbség, hogy most az egyen melegítőben, amiben mindnyájan voltunk.

A bemelegítéshez és a versenyhez se volt semmi kedvem. Végigszenvedtem az egész melegítést, délelőtt kiadtam magamból mindent, estére pedig semmi energiám sem maradt. Mintha az égiek tudták volna, ezért másodiknak sorsolták a csapatot. Jelen pillanatban szívesen cseréltem volna Varvarával, aki kényelmesen ücsörgött a parton. Tudtam, hogy szíve szerint ő is bent lenne és versenyezne.

Átvettük a fürdőruhát, ami kifejezetten tetszett. Bár nem az én stílusom, legalább nem volt pántos a háta, hanem az egészet testszínű anyag borította.

Már szinte megszoktam azt az érzést, hogy mindent beleadjak, s most sem volt ez másképp. Tudtam, hogy száz fölötti százalékon fogom végigcsinálni, ettől nem féltem. Viszont attól igen, hogy egyáltalán kijövök-e a vízből.