2017. december 5., kedd

Köszönetnyilvánítás

A Fáradt Lélek nevű fanfikcióról

Nem fűztem hozzá nagy reményeket. Késő este nem bírtam aludni, ekkor született meg a nulladik rész a fejemben, amit azonnal be is gépeltem. Hosszas alakítgatás nélkül töltöttem fel. Ami jelenleg fent van, az az eredeti kézirat lektor nélkül. A közeljövőben lehetséges, hogy még párszor át fogom írni.
A történetet imádtam írni. Elmenekülhettem a saját kis világomba a mindennapi problémák elől, kiírhattam magamból mindent. Meg akartam osztani másokkal is a szenvedélyemet, a Forma-1-et, és szerettem volna, ha többen is betekintést nyernek a szinkronúszás világába. Ugyan kisebb-nagyobb szünetekkel, de eltelt ez a majdnem tíz hónap.
A4-es oldalban nézve összesen, a képek nélkül 127 lap telt be, körülbelül 90.000 szóval.
Büszke vagyok, hogy eljutottam idáig. Ugyan hosszabbra terveztem, a második évad gondolata is felmerült. Azonban főleg ez az egyik oka, hogy lezártam. Az utóbbi időben megváltoztam, megváltozott a gondolkodásmódom, az életszemléletem, rengeteg új dolgot tapasztaltam meg. Míg a történet kezdetén még csak egy felvételire készülő általános iskolás, mára már egy spanyol vizsgára készülő gimnazista lettem. Nem éreztem azt az igazi Fáradt Lelkes érzést, de nem akartam megváltoztatni a történetet. Jó így, ahogy van.

A Formula 1-ről

A 2016-os Belga nagydíj után váltam a széria teljes függőjévé, addig elvétve nézegettem egy-egy futamot. 2017 januárjában fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy egy szezont végig írnék, mert addig csak a kezdetleges novelláimmal foglalkoztam.


Elenáról

Elena karaktere a legközelebb állt hozzám az eddigi írásaim közül. A külső tulajdonságait az elképzelt ideálomról mintáztam. Az igazi Elena, akiről a képek voltak a történetben (igazi nevén Elena Radionova, műkorcsolyázó), az egyik kedvenc sportolóm. Nem volt kérdés, hogy ő lesz. Nem akartam már létező szinkronúszó személyében megírni mindezt, hanem egy teljesen új lányt akartam belevinni.
A belső tulajdonságait pedig leginkább saját magamról mintáztam. A történet részben ezért is volt különleges a számomra. Ha rossz napom volt, akkor a történetben is mély pont következett, azonban ha határtalanul boldognak éreztem magam, akkor Elena is.

Támogatás

Köszönöm Tamarának, az írótársamnak, kivel majdnem egy éve beszélek napi szinten, hiába a távolság. Mindig megpróbált pozitív irányba terelni, de spoilert nem kapott a történetből. 
Köszönöm Bernadettnek, kinek ugyan az egészet elmondtam előre, mivel ő nem olvasta a sztorit. De tűrte az agyalágyult ötleteimet, és sokszor segített a végleges formában is, mondhatni, helyes útra terelt.
Mindkettőjük véleményét nagyon sokra tartom, részben az ő érdemük is.

Folytatás

A történethez mindenképpen fog még tartozni egy novellasorozat, de egyy jó ideig pihentetni szeretném a regényt, szóval ne mostanában várjátok. Esetleg a külső szemszög is szóba jöhet (ha van ilyesmi kérésetek, hogy egy adott részt írjak meg valaki szemszögéből, akkor kommentben jelezzétek!)


Végezetül pedig köszönöm nektek, akik követtétek és elolvastátok a történetet, és ti is megismertétek Elenát.

Fáradt Lélek 
Lewis Hamilton Fanfiction
Író: Gyárfás Petra
2017. 02. 06. - 2017. 12. 06.

2017. december 4., hétfő

Epilógus

2017. október 29.
Mexikó, Mexikóváros

Mexikóváros tűzpiros alkonyában tapasztaltam meg igazán, hogy mi is az.
Parázslott a levegő, jóleső nyüzsgés ölelte körül a paddock világát. Országszerte százezrek izgulták végig a futamot. Ő nem tudta, hogy itt vagyok. A futam elején, pont a felvezető körben sikerült beesnem a garázsba, ahol egyből a kezembe nyomták a fülest. Senki sem mondta ki, de mindenkinek ott motoszkált a fejében, hogy ma reális esély nyílt a címre. A felvezető kör után a piros lámpák kialvását összetett kézzel vártam. Imádkoztam, hogy ne történjen semmi a rajtnál.
Ez Mexikó, ráadásul még hívő sem vagyok, minek hallgatnának meg az égiek?
Az egész boksz egyszerre ugrott fel, mikor a negyvennégyes számú Mercedes lassulni kezdett. Csak nehogy a motorral legyen valami – mormoltam. Nem szép dolog a káröröm, de a bajnoki tabella jelenleg második helyén álló Sebastian is visszaesett. Tudtuk, hogy lehetetlen feladat beérni. Csakis abban bízhattunk, hogy nem ér fel a második helyre. Még gondolni sem akartam a címre, nehogy túlságosan beleéljem magam. Egy ország szurkolt a britnek.
Jól látható volt a sérülés az autó hátulján, majdnem az egész diffúzor leszakadt. Bíznunk kellett benne, hogy kihúzza a végéig. A kerékcserés srácok hibátlanul dolgoztak, egy mosolyt is küldtem nekik bátorításképpen. Carmennal együtt izgultunk. Így is dagadt a melle, hogy a fia háromszoros világbajnok, mit ne adna azért, ha négyszeres lenne.
A negyvenedik körben már egészen világossá vált, de még se merte senki elkiabálni. Sebastian hátránya behozhatatlanná vált. Emberi képtelenség. Pár perccel később visszaestek az eredmények, látszott, hogy ő is elengedte. Lewisszal nem kommunikáltak sokat, minden idegszálával a vezetésre koncentrált. Ellenben a garázsban folyamatosan folyt a tanácskozás és az esélylatolgatás, amit volt szerencsém végighallgatni.
Jócskán benne voltunk a délutánban, mikor elérkeztünk az utolsó körhöz. A hátrány akkora volt, hogy még kört is kapott a brit. Néma csend honolt, feszülten várakoztunk. Toto pár évet öregedett ezalatt a két óra alatt. Ugyan nem ez volt az utolsó sorsdöntő futam, de mindent beleadtunk. Minél előbb, annál jobb.
Vettel átszelte a célvonalat a negyedik helyen. A közönség is lélegzetvisszafojtva várt, a levegő megfagyott. Óráknak tűnt az a perc, míg körbeért a Mercedes. A kilencedik helyen ugyan, de célba ért. Az első pillanatban fel sem fogtam. Hatalmas üdvirigálás tört ki.
- Úristen – suttogtam hitetlenkedve, de amint ezt Bono is megerősítette, rájöttem, hogy ez a valóság.

Október huszonkilencedikén Lewis Hamilton megszerezte a negyedik világbajnoki címét, ezáltal beérte többet közt Sebastian Vettelt és Alain Prostot is.

Kicsattanó örömmel öleltem meg Lewis anyukáját, majd odamentem a többiekhez, és gratuláltam nekik is, hiszen teljes mértékben megérdemelték. Egész évben elképesztő munkát végeztek.
Képtalálat a következőre: „lewis hamilton mexico 2017”Euforikus állapotba került az egész csapat. Hirtelen akkora teher szakadt le mindenki válláról, hogy azt elképzelni is nehéz. Megnyerték ezt az évet is, sorozatban negyedszer is. Vigyorogva néztem, ahogy Lewis kiszaladt a tömegbe, majd visszatért hozzánk. A szerelők mögül láttam, ahogy szorosan megöleli az anyukáját. Miután elengedte, ezt a pillanatot választottam, hogy előlépjek, ki a boxutcába. Eleinte észre sem vett, mivel beálltam a többiek közé, majd mikor lepacsizott mindenkivel, nálam egy pillanatra megállt. Hitetlenkedve meredt rám. Mélyen belenéztem a szemébe, és melegség öntött el. Lehet, a két külön töltött hónap, a számtalan mélypont, veszekedés miatt még erősebben kezdtem el vonzódni hozzá, ötletem sem volt.
Érezni akartam az ölelését, a csókját, egyszerűen csak azt akartam, hogy az összes gát felszakadjon, s végre csak egymásé lehessünk. Mikor összeértek ajkaink, hirtelen megszűnt a külvilág. Nem voltak eszetlenül üvöltöző szerelők, nem volt nyakunkba öntött pezsgő, se a tűzijáték zaja, csak mi ketten. Furcsa, beazonosíthatatlan érzés kerített hatalmába. Nem vonzódás volt, hanem valami egészen más.
- El sem hiszem – mondta, majd újra megcsókolt.
Gyorsan lezavarták az eredményhirdetést, amit egy diszkrétnek tervezett ünneplés, a valóságban azonban hatalmas buli vette kezdetét. Másfél órán keresztül öntötték a nyakunkba a pezsgőt, a ruhám teljesen átázott, de egyáltalán nem zavart. Rég láttam Lewist ilyen felszabadultan ünnepelni. Már csak én voltam egy kicsit stresszes, de tudtam, hogy semmi baj sem lehet.
Éppen a szobájában ültem és a serleget nézegettem. Nem akartam elvenni tőle ezt az időt, hagytam, hagy adja ki magából az egész éves feszültséget. Az elmúlt hónapokban voltak hullámvölgyek, főleg az én életemben. A dolgok nem úgy alakultak, ráadásul az idegeskedés a viszonyunkra is kihatott. Szinte megmentett minket ez a nagydíj és a lehetőség, hogy ki tudtam utazni.
Halkan lenyomódott a kilincs, azonban mégis odakaptam a fejem. Az újdonsült bajnok sétált be rajta.
- Baj van? – kérdezte aggódva.
- Nem, csak hagyom, hagy élvezd ki ezt az időt. Rád fér – mosolyodtam el.
- Már a legtöbben pakolnak. Kijössz egy kicsit?
- Persze – bólintottam, majd felálltam.
- Már összepakoltam, gondoltam, felülhetnénk a teraszra.
Követtem őt. A langyos szél kellemesen borzolta a hajam, a hőmérséklet tökéletesnek bizonyult, már nem volt forróság, de hideg sem. Nem néztem az időt, de alkonyodott. Az égalja vörösen fénylett, a lemenő nap sugarai még éppen kilátszottak a felhők mögül. Mindig is szerettem a naplementében gyönyörködni.
Pár percig csendben ültünk egymás mellett. Mikor összekulcsolta az ujjainkat, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Azt kívántam, bárcsak megállna az idő, és így maradnánk örökre. Nem értettem magamat, de megszólalt, ezáltal a gondolatmenet félbemaradt.
- Szerinted nem kéne valamilyen becenevet adnunk egymásnak? Vagy ilyesmit – kezdte.
- Mire gondolsz?
- Mit szólnál, ha „barátnőm”-nek hívnálak? – Teljesen elpirultam a burkolt kérdéstől.
- Tetszene – válaszoltam tűzpiros arccal, de boldogabb nem is lehettem volna. Szorosan odahúzott magához, majd megcsókolt.
Leírhatatlan volt az érzés, de a hazafelé úton, miután kitisztult fejjel tudtam gondolkodni, megvilágosodtam. Ez nem csupán vonzódás.

Mexikóváros tűzpiros alkonyában tapasztaltam meg igazán, hogy mi is az a szerelem.

Vége

2017. október 8., vasárnap

50

2017. szeptember 23.
Oroszország, Moszkva

Amikor meghallottam az ébresztőt, legszívesebben kihajítottam volna az ablakon. Az első hétben még nem, de utána már elkezdődtek a gondok.
A ,,holt” részben, vagyis a szezon második felében, ahogy mi hívjuk, semmi érdekes sem szokott történni a felnőtteknél. Szeptemberben ráadásul még el sem kezdjük a kűröket összerakni, csak és kizárólag alapozunk. Nincs rendezvény, esemény, se dráma a csapaton belül. Békésen végezzük a dolgunkat és élvezzük az életet. Vagy valami ilyesmi. Az edzések idején kívül minden ugyan olyan maradt, mint a világbajnokság előtt. Kifejezetten örültem, hogy a vasárnap lett a szünet. A hétköznapok viszont rettenetesen szivatósak. Tatyanáék rendesen bekeményítettek. Tíztől egészen hatig vagy hétig bent vagyunk a központban. Szombat délelőtt amolyan levezető féleség van, nyolctól délig, de ilyenkor a junior edzővel, Elenával voltunk, ő pedig nem szokott minket annyira meghajtani. Szerintem nem is tudna, szombat reggel, de már néhányan pénteken is úgy néztünk ki, mint az élőhalottak.
A műkorcsolyát viszont nem hagytam abba. Titkoltam mindenki, még Vlada előtt is. Tudtam, hogyha valaki tudomást szerez róla, akkor az Tatyana lesz. A hétvégén akár nyolc órát is a jégen tartózkodtam. Kezdtem kimerülni, de nem vettem róla tudomást. Az egész akkor kezdett elhatalmasodni, amikor már Lewishoz se volt kedvem. Vagy jég, vagy víz, semmi más.
Lewisszal kapcsolatban. A hétvégén megnyerte a szingapúri nagydíjat, és tovább növelte az előnyét az élen. A cím pedig egyre közeledett hozzá. Kiválóan ismertem. Az a bizonyos negyedik pedig ott díszelgett a képeken. Lehet, hogy csak én vettem észre, de nem véletlenül mutatott két kettest a képeken. Nem sokan tudták, hogy ez mit jelent, de én igen. Magabiztosan lépegetett előre a pontok terén. Nem hibázott, ami az ellenségeket kikészítette. Hiába nyilatkozta azt, hogy egyáltalán nem gondol még erre, ő pontosan tudta. A finom kis utalások, elejtett félmondatok mind-mind bizonyították, hogy fejből tudja a ponttáblázatot. Azonban a médiában nem mondhatta ezt, s csak azok vették észre a jeleket, akik igazán ismerték.
Befordultunk szeptember harmadik hetébe, és elérkezett a hétvége. Fáradtan kászálódtam ki az ágyból, s anyám mellett elmenve csináltam magamnak egy turmixot. Igazából fel sem tűnt, hogy hazajött. Néha azt vettem észre, hogy mintha mozgott volna a szája, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Egyszerűen annyira kimerültem, hogy nem ment még az álmosolygás sem, nem tudtam mindenkivel kedves lenni.
Szombat reggel meglepő módon az utánpótlást hívták le, ennek ellenére Elena volt velünk. Csendben ballagtam a medencetérhez, mellettem Mariáék beszélgettek, de nekem nem volt kedvem. A gondolataimba merültem inkább, de hogy min töprengtem, azt már magam sem tudom. Elena nem úsztatott velünk annyit, de az időeredmények így is csapnivalók lettek. Inkább rá sem nézett a stopperórára.
Az edzés végére felpörögtem. Már annyira fáradt voltam, hogy így jött ki. Túlestem a holtpontomon. Még szívesen maradtam volna egy kicsit a vízben, ezért odaültem a partra az utánpótlások mellé. A többiek már rég elindultak hazafelé, örültek, hogy végre vége a hétnek az edzés szempontjából. Ma nem volt bent se Tatyana, se Natalie, csak Tatiana a főgórék körül, pedig ő se szokott. Utólag megtudtam, hogy azért hívták be ma ezt a korosztályt, és a duóedző is csak azért jött be, hogy megnézze őket. Ugyanis ma akarták kiválasztani a szólistákat és azokat, akiket össze fognak rakni duóba. Még nyár elején volt az utánpótlás válogató, de csak augusztusban véglegesítették. Nem irigyeltem őket, egész hónapban edzettek, míg mi a tengerparton lógattuk a lábunkat.
A szólistákat válogatták éppen, a húsz emberből került ki egy vagy kettő, ha nagyon nem bírtak dönteni. Tatiana nagyon komolyan vette ezt az egészet, két fordulóban mérte össze a lányokat. Az elsőben egy lábat kellett kitalálniuk, a másodikban pedig egy kűrrészletet megtanulniuk és megcsinálniuk. Sajnáltam őket, ugyanis az edző nem kegyelmezett, simán odaadott nekik egy junior erősségűt. Viszont ez egy jó módszer arra, hogy kiderüljön, ki hogyan oldja meg a problémát. Tudta, hogy senki se lesz képes tökéletesen megcsinálni.
Kilenc emberről ítélte úgy Tatiana, hogy lehet belőlük valami a szólózás terén. Párokba álltak és egymást kezdték el javítgatni, azonban valakinek nem jutott társ.
- Elena, ha már itt vagy, nézd meg Catherine-t és javítgasd – utasított. A lány már félig kiült a partra. Levette az úszószemüvegét, de egyáltalán nem volt ismerős, pedig arc alapján mindenkivel tisztában voltam a válogatottban.
- Szia, új vagy? – guggoltam oda hozzá.
- Szia, igen. Te vagy Elena, nem? – kérdezte mosolyogva. A hangjának volt valamilyen fura lejtése. Az is lehet, hogy nem idevalósi, a neve is erről árulkodott.
- Igen. Milyen nemzetiségű vagy?
- Apukám orosz, anyukám magyar, azért lehet egy kicsit furcsa a kiejtésem és a nevem. Egyébként hívj csak Catnek, azt jobban szeretem.
- Rendben. Kezdjük el, megjegyezted? – ütöttem össze a tenyeremet. Érdekelt, mit tudhat.
- Igen – mászott vissza a vízbe.
A feladat egy lábból és egy karkombinációból állt.
- Először nézzük meg csak a fenti részt – mondtam.
Elkezdte az igen rövid részt. Látszott, hogy elég sok gyakorlattal rendelkezett. Gyönyörűen és könnyedén csinálta, magasan taposott, kellemes látványt nyújtott a szemnek. Biztos voltam benne, hogy rendelkezik balett alaptudással is.
- Hibátlan, nagyon jó volt. Viszont arra figyelj, ha így forgatod a kezedet, és egy kicsit felrúgod magad, akkor sokkal jobban fog mutatni. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg – mondtam.
Elismételte a gyakorlatot, tökéletesen. Felvontam az egyik szemöldökömet: ilyen tehetséggel se találkozik az ember nap mint nap. Kérdés, mit tud kezdeni a lábbal.
- Próbáld meg most a lábat. – Bólintott, miszerint tudomásul vette az információt.
Próbáltam nem feltűnően csodálkozni. Már az is alapból megdöbbentett, hogy mennyire gyönyörű a lába. Valóságos szinkronúszói álom, ilyen még egyik felnőttünknek sincs. A másik pedig az, hogy megcsinálta a lábat. Minden nagyobb probléma nélkül.
- Kicsit bátrabban hajlítsd be a lábadat, de ezen kívül jó lesz – dicsértem meg. Megpróbálta még egyszer, majd egybe az egészet.
Már akkor nem volt kérdés számomra, hogy bizony őt fogják kiválasztani. Olyan tehetséggel rendelkezett, mint senki más. Tizennégy évesen tökéletesen megcsinálta azt, amit Varvara még tavaly. Talán még jobban is. Pedig Varvara utolsó éves juniorként is szenvedett vele. Biztos voltam benne, hogy a lány előtt hatalmas jövő áll. Ő testesítette meg a tökéletes szinkronúszót, a tehetséget, amire mindenki vágyott. Direkt azt a részt kellett csinálniuk a kicsiknek, ami mindent elárul: volt benne hajlékonysági, izomra alapozó, és tipikus szólós elemek is. Gyorsan tanult, látszott, hogy van esze. Gyönyörű, már-már természetfeletti lábbal rendelkezett, rettentően hajlékony, de izmos testalkatával könnyen meg tudta csinálni a feladatot, s könnyed mozgásával és kisugárzásával mindenkit elvarázsolt. Nem hittem el, hogy ilyen létezik.
Hívták őket, mert lejárt az idejük.
- Sok sikert, biztosan menni fog – mosolyogtam rá biztatóan.
- Köszi. Remélem, nem első leszek, nem szeretek az elején menni – húzta a száját.
A legtöbben kétségbeesve próbálták újra és újra átismételni, de ilyenkor már teljesen hiábavalónak bizonyult. Odasétáltam és leültem Tatiana mellé egy törölközővel a hátamon.
- Catherine mehet utolsónak? – kérdeztem.
- Felőlem – sóhajtott, és kezdetét vehette a procedúra.
Mondanom sem kell, Catherine-nél felkapta a fejét, pedig majdnem elaludt a többi lány bénázásain. Még egy tűnt ígéretesnek, de a félig külföldi lány mellett ő is eltörpült. Tatianán is látszott, hiába volt már több tíz éve itt, ilyet még nem látott. A döntés egyértelmű volt.
Az új lánnyal az oldalamon sétáltam az öltözőbe, miközben elkezdtünk beszélgetni. Többek között azt is megtudtam róla, hogy Brazíliában született és balettozott, régebben pedig jó esélye volt bekerülni az orosz ritmikus gimnasztika válogatottba, de inkább a szinkronúszást választotta. Viszont a mai napig aktívan jár még edzésekre. Mutatott egy videót is. Irigyelni kezdtem, hogy két sportágban is kiemelkedő tehetséggel áldották meg. Csak neki beszéltem a műkorcsolyáról, és úgy tűnt, érdekli. Ideje, mint a tenger, ugyanis magántanuló, és csak alapműveltségeket és nyelveket tanul, viszont a jövője be van biztosítva, mert legalább négy nyelven beszél anyanyelvi szinten. Felajánlottam neki, hogy a holnapi edzésre eljöhetne, amit szívesen el is fogadott. Elláttam pár jó tanáccsal is. Nagyon jóban lettünk, kiválóan szót értettem vele. Hazavittem, majd végre én is hazaértem.
Egészen beesteledett, és ma még semmit sem ettem. Igazából fel sem tűnt, nem is éreztem a hiányát, csak akkor, mikor már elkezdtem az evést. Utána befeküdtem a jacuzziba. Úgy döntöttem, ma kihagyom a korcsolyát, inkább holnap megyek egy kicsivel többet. Direkt figyeltem rá, hogyha már hétköznap nem adatott meg, de hétvégén ki tudjam magam pihenni. Hogy mire jó a sok edzés? Arra, hogyha bedőlök az ágyba, egy percen belül azonnal el tudok aludni. Érdekes módon, eltűnt az a problémám, amikor órákig csak forgolódtam. Ki kellett használni minden percet.

2017. szeptember 30., szombat

49

2017. szeptember 5.
Oroszország, Moszkva

Valami megváltozott a nyár óta, de magam sem tudtam megmondani, hogy mi. Az életem gyökeres fordulatot vett. Sokkal kiegyensúlyozottabban teltek a mindennapjaim. Mi is történt az elmúlt hónapban?
Miután otthon letudtam a kötelező köröket, visszarepültem Budapestre, a Magyar Nagydíj miatt. S még most is, élénken él bennem az a pillanat, mikor a reptéren megláttam Lewist, hiába bizonygattam, hogy felesleges kijönnie elém. Belenéztem a gyönyörű szemébe, ám ekkor furcsa érzés fogott el. A gyomrom liftezni kezdett, a hirtelen jött öröm elszédített. El sem hittem, hogy újra látom. Mintha még el is pirultam volna egy kicsit. Szélesen elmosolyodott, és magához húzott. Ráhajtottam a fejemet a mellkasára, mire a szívem eszeveszett tempóban elkezdett dobogni. Nem értettem a reakciómat, de hirtelen nem is foglalkoztam velük. Úriember módjára azonnal átvette a bőröndömet. Olyan érzésem volt, mintha minden gondom hirtelen megszűnt volna mellette. Akármiről csacsogtam, érdekelte. Leginkább a világbajnokságot elemeztük, meglepett, hogy ennyire érdekelte, mi van velem. Nem szoktam hozzá a törődéshez.
Egyre többször kaptam magam azon, hogy mikor a VIP részben ültem egyedül, folyamatosan csak Lewison kattogott az agyam. Újra és újra felelevenítettem a kellemes perceket, pillanatokat, a beszélgetéseket, és ilyesmiket. Hiába ráztam meg a fejem, hogy a gondolataim kitisztuljanak, nem használt. Rettenetesen idegesített, hogy folyamatosan jelentek meg a képek. Legszívesebben fejencsaptam volna magam, de tudtam, hogy egész biztosan idiótának néznének. A hétvége alatt teljesen felpörögtem. Kezdtem úgy érezni, hogy végre minden összejött. Már csak az utána következő mélyponttól tartottam, de hiába. A nagydíj ugyan nem alakult a legjobban, de szerencsére Lewis egyáltalán nem tört le. Igyekeztem a szünetre terelni a figyelmét.
Nos, igen, a szünet, vagyis az augusztus. Az első utam haza vezetett, a kevésbé meleg Oroszországba. Lewis el akart vinni kettesben nyaralni. Meg is beszéltük az időpontot. Ha arra gondoltam, mindig hatalmasat dobbant a szívem, hogy csak mi ketten leszünk ott. Bevallom, rettenetesen izgultam, bár tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Először felvetettem az ötletet, hogy mi lenne, ha társaságban mennénk. Abban a pillanatban még nem, de visszagondolva felfigyeltem egy gyanús momentumra. Látszott rajta, a testbeszéde elárulta, hogy nagyon nem szeretne bemutatni a barátainak. Nem csináltam ebből nagy ügyet, de így utólag kicsit furcsán érintett. Az ő programjait is pontosan tudtam: a nagydíj utáni héten a hegyekbe ment a barátaival, utána pedig Barbadosra. Nem akadályozhattam meg és nem is akartam, tisztában voltam vele, hogy minden évben megy oda. Addig én otthon tevékenykedtem. Mindenki valamilyen egzotikus, nyugodt szigeten töltötte a napjait, azonban én pezsgésre vágytam. Magam sem hittem el, de teljesen komolyan. Végre élni akartam az életet. Erre alkalmasabb embert nem is találhattam volna, ugyanis Vladával egy rugóra járt az agyunk. Mindkettőnknek maradt egy kis spórolt pénze is, már csak az úticélt kellett kinézni. Costa Brava tökéletes választásnak bizonyult.
Egy hetet töltöttünk el az európai országban ketten, utána a Maldív-szigetekre utaztunk, mielőtt 
visszajöttünk volna. Először mentem ilyen nagyobb kiruccanásra a szülők nélkül. Felemelő érzés volt igazán szabadnak lenni, mindentől és mindenkitől távol. Két nappal később megint repülőre szálltam, azonban nem az edzőtársam, hanem Lewis társaságában. Öt napot töltöttünk el Kubában kettesben. Ezalatt az idő alatt hihetetlenül közel kerültünk egymáshoz, összeszoktunk. Szinte már megszoktam, hogy mindig mellette alszom el. Teljesen úgy viselkedtünk, mint egy pár. És ezt egyáltalán nem bántam.
Mikor már egy hete otthon szenvedtem, ugyanis Vlada a családjával és a rokonaival is ment nyaralni, egyre inkább szenvedtem. Hiányzott a sport, a mozgás, a víz, egyszóval, minden. Az edzők megtiltották, hogy szinkronússzunk a szünetben. Szerintük motiváltabbak leszünk, ha megvonják tőlünk. Én már tűkön ültem, és vártam, hogy végre újra edzésre mehessek. Sokan emiatt nem tartanak normálisnak, de ez a szenvedély. Azokban a napokban rengeteg műkorcsolyavideót is megnéztem. Folyamatosan olvastam utána a sportnak, lassan már kívülről fújtam az összes elemet. Már csak pár nap volt hátra az utazásig, egyenesen Belgiumba, a szünet utáni első nagydíjra, de én nem bírtam várni. A városban kerestem egy, lehetőleg nagyon amatőr jégtáncegyesületet. Nem akartam versenyszerűen sportolni, éppen annyit, hogy nagyjából megtanuljam a fortélyait, és egy kicsit elvonja a figyelmem. A szinkronúszást semmi pénzért sem adtam volna fel. Három edzésre mentem el összesen. Iszonyatosan megtetszett a sport, élveztem a jeget. Igaz, még csak a korcsolyázási technikámat csiszoltuk, de így is
teljesen megszerettem. Sajnáltam, hogy nem kezdtem el korábban.
Befordultunk a nyár utolsó előtti hetébe. Annyira nem tudtam mit csinálni, hogy szerdán már a helyszínen voltam. Élveztem a pezsgést. Természetesen Lewis is rettenetesen hiányzott. Kezdtem úgy érezni, hogy kialakult valami. Kötődtem hozzá, de nem akartunk elsietni semmit sem. Azonban ott motoszkált az agyamban, hogy örökké ő sem fog várni, de igyekeztem ezt a gondolatot elhessegetni. A legtöbben azt hitték a paddockban, hogy a barátnője vagyok. A sajtó is rákapott a témára, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és egyetlen ilyen cikket sem olvastam el. Annyira el voltam foglalva a férfival, hogy meg is feledkeztem egy emberről. Mégpedig Danielről.
Sosem szabad elfelejteni, hogy honnan jött az ember. Amikor elgondolkodtam ezen, borzasztóan rossz érzésem támadt, teljesen elhanyagoltam az ausztrált Lewis miatt, pedig ő még a világbajnokságra is kijött. Ezért szombat reggel semmivel sem törődve a Red Bull tetőteraszán ücsörögtem vele kettesben. Jól esett kibeszélni a dolgaimat, azonban a britről egy szót sem ejtettem. Valamiért ellenezte ezt az egészet, ezért inkább nem terheltem le vele. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire hiányoztak a hülyeségei, és a bohóckodása. Utána, mikor visszasétáltam a Mercedes boxába, a média megindult. Rám zúdítottak mindent, és elkönyvelték, hogy csalfa vagyok. Lewis persze iszonyatosan dühbe gurult, de szerencsére meg tudtam fékezni. Arra, hogy Daniellel beszélgettem, egy szót sem szólt, szerencséjére. Ugyanis nem bírom, ha beleszólnak az életembe. Csak az újságírókat szidta, akik ezt terjesztették.
Az időmérőn pedig beérte Schumachert pole pozíciók tekintetében. A nagydíj ennél jobban nem is alakulhatott volna számunkra. Lewis domináns győzelmet aratott, s tovább csökkentette a hátrányát Sebastiannal szemben. Az eddig tökéletesnek tűnő hétvége akkor dőlt romba, mikor az eredményhirdetés után megláttam Allát kifelé sunnyogni a Ferrari részéből. Az állam is leesett. Ő sem unatkozhatott a szünetben. Azért járkált titokban, nehogy kiszagolják, és így a pilóta felesége is megtudja. Utáltam ezért a tettéért. Szétrombol egy házasságot, ráadásul ahol még gyerekek is vannak, csak mert ő egy kis kalandra vágyik? Rettenetesen felhúztam ezen magam. Felírtam a képzeletbeli listámra, hogy el ne felejtsek a következő találkozásunkkor beszélni Sebastian fejével. Ugyan nem ismertem a németet, de nem akartam, hogy emiatt menjen tönkre a kapcsolata. Mivel aktívan követtem a híreket, ezért azt is tudtam, hogy Hanna a fiatalkori szerelme. Tarthattam volna Allának egy kiselőadást is, de ő nem fog megváltozni. Csak rossz emberrel kezdett ki, ugyanis megvolt a véleményem emberileg Vettelről, és tudtam, hogy ő nem ezt érdemli. Ismertem Allát, hogy akárkinek a fejét képes pillanatok alatt elcsavarni, és sose ő távozik ebből vesztesen. Nem mentem oda hozzá, nem szóltam neki. Mindenki tudta, hogy itt vagyok, még az is, aki életében nem látott, csak most, a címlapon.
Az arcomat kifejezéstelen maszkba rendeztem. Amint megláttam a felém igyekvő Lewist, ez az egész kiment a fejemből. Boldogan ugrottam a nyakába, elfelejtve az idegeskedést. Megvártam, míg mindent elintézett, és visszamentünk a szállodába. Huszonnyolcadikán, hétfőn repültem haza, majd csütörtökön pedig az Olasz Nagydíjra. Élveztem a folyamatos repkedést az országok között. Azon kevés emberek közé tartozom, akiknek semmi baja sem lesz az időeltolódástól. Monzát gyönyörűnek tartottam. Az augusztus végi időjárás kellemesen melegnek bizonyult az olasz városban. A két futam közötti napokban még elmentem két edzésre. Előbb érkeztem, és maradtam túlórázni is, vagy magamtól gyakoroltam a pályán. Nagyon megtetszett, akár egész nap képes voltam a jégen csúszkálni.
Észrevettem, hogy az előző héthez képest Lewis egy kicsit távolságtartóbb lett. Nem tudtam mire vélni, de egy kicsit rosszul esett, még ha nem is mutattam ki. Idegesített, hogy nem voltam tisztában az okával, de úgy gondoltam, éreztem, hogy ezt magában kell lerendeznie. Én csináltam mindent ugyan úgy, mint eddig.
Pénteken, a paddockban sétálva lehetett érezni, hogy van valami a levegőben, szó szerint. Az égen gyanús felhők gyülekeztek, és a páraszint is jelentősen megemelkedett. A természetesen hullámos hajamat alig bírtam kordában tartani. Ekkor már sejthető volt. Szombaton pedig leszakadt az ég. A harmadik szabadedzésen mindössze tizenöt percet köröztek a versenyzők. Az időmérőt ugyan megtartották, de már az elején Grosjean kicsúszása miatt behívták a mezőnyt. Örökkévalóságnak tűnő két és fél óra után újra folytatódott. Végül Lewis nyerte meg, ezzel átvette a vezetést az örökranglistán. Nagyon büszke voltam rá. Az örömöt még csak tetézte, hogy a Ferrarik az ötödik és a hatodik helyről rajtolhatnak majd. Eredetileg a két Red Bull végzett Hamilton mögött, de mindkettőjüket hátrasorolták a mezőny végére. Ezáltal érdekes sorrend alakult ki, ugyanis Stroll indulhat a második, Ocon pedig a harmadik rajtkockából. Senki se akarta elbízni magát, ezért visszafogottan ünnepeltünk.
Vasárnap reggel a szobába teljesen besütött a nap, egyenesen a szemembe, mivel nem húztuk be a függönyöket. Az ébresztő csörgésére felültem az ágyban, de Lewis azonnal visszanyomott. Fel akart kelni, de amint meglátta (vagyis nem látta) a napfényt, átfordult a másik oldalára. Az oldalát kezdtem el bökdösni, mert nem akartam, hogy elkéssen.
- Reggelt – morogta. Pislogott párat, majd mélyen belenézett a szemembe. Annyira aranyosnak találtam ilyenkor. Káromkodások közepette elhúzta a függönyt, és nekiállt készülődni. Együtt mentünk ki a pályára. Az út alatt a gondolataimba merültem. Tulajdonképpen nem is tudtam, hányadán állunk. Bár, még magamban sem tisztáztam az érzéseimet, és ahogy észrevettem, még ő sem. Szerencsére nem kérdezett rá a szótlanságom okára. Viszont amikor Danire gondoltam, borzalmas érzésem támadt. Teljesen elhanyagoltam, pedig nem szabadott volna. A hétvége alatt, amikor csak tehettem, lementem hozzá. Már nem a Red Bullnál néztem a futamokat, apámnak is csak néha köszöntem, de alig láttam. Hivatalosan a Mercedes meghívottjai között szerepeltem. Próbáltam Lewis miatt nem megváltozni, de nehezen ment. Legszívesebben minden egyes percet a brittel töltöttem volna. Tudtam, és harcoltam az ellen, hogy kiforduljak önmagamból.
A nagydíj a tegnapi naphoz képest egy csepp eső nélkül telt. Lewis rajt-cél győzelmet aratott. Bottas a második helyre ért be, s a Ferrari becsületét Vettel mentette meg. Daniel sajnos leszorult a dobogóról, de ez is hatalmas teljesítmény ahhoz képest, hogy az utolsók között indult. Az eredményhirdetésnél inkább a motorhome-ban maradtam. A tévén keresztül is hatalmasnak tűnt a
pirosba öltözött tömeg, ami megjelent az egész célegyenesben. Mindenhol ferraris lobogók, vörösbe öltözött emberek. Madártávlatból iszonyúan jól nézett ki.
Sajnos nem maradhattam sokáig, ugyanis hétfőn, azaz ötödikén kezdődött az edzés. Az eredményhirdetés után azonnal a reptérre igyekeztem, hogy elérjem a gépet.
Ma boldogan ébredtem. Végre mehetek edzésre! Egy normál ember szájából ilyet se hallani. Viszont most jön a kevésbé izgalmas része: az alaphelyzetek, véget nem érő erősítések. A szeptember az egy ilyen hónap. Készülünk a következő szezonra. Még csak a Junior Világbajnokság időpontja van meg, de a felnőtté még nincs, ezért azt se tudjuk, mikor fogunk versenyezni. Viszont annyi izgalom lesz az egészben, hogy 2018-tól változnak a szabályok, de még nem adták ki hivatalosan. Annyi biztos, hogy junior korosztályban is kötelezők helyett rövidprogram és technikai versenyszámok lesznek, mint felnőttben, bár ez minket nem érint. Mindenesetre, Tatyana már elkezdte összerakni.
Tagadhatatlanul visszatértek a hétköznapok, minden a rendes kerékvágásban zajlott, mint a szünet előtt. Teljesen kiegyensúlyozottan tértem vissza, minden rendben volt. Semmit sem sejtettem. Hogyan lehet teljesen leépülni mindössze egy hónap alatt? Kövesd az én példámat.

2017. augusztus 6., vasárnap

48

2017. július 26.
Oroszország, Moszkva

Kétszeres világbajnokként a pénteki díjátadó után teljes volt a nyugtom. Este tartották a mix duót, hogy azon belül mit, azt nem tudtam, mindenesetre, szurkoltunk a mieinknek. A szabadprogramban orosz arany született. Az egészet összevetve, csak a mix duó technikai gyakorlatban nem tudtunk diadalmaskodni, az olaszok elorozták előlünk az első helyet, de minden mást az oroszok nyertek. Lassan kezdtem hozzászokni az állapothoz. Örömmel töltött el, hogy már én is elértem valamit.
Huszonkettedikén egész nap a várost jártuk. Először Varvarával, majd később csatlakozott hozzánk Vlada, Maria, Svetlana, Aleksandra és Alla. Az utolsóként említett Romashinát váltotta a végén a pár napban, nem tudott itt lenni, ezért jött Alla segíteni. A nyomás elmúlt, élveztük a szabad tengődést, az összes stressz, ami mázsás súlyként nyomta a vállunkat, hirtelen eltűnt. Nem volt utálat, versenyszellem, csak kedélyesen, régi ismerősként bántunk egymással, tudva, hogy ezek után egy ideig úgyse látjuk egymást. A pihenőt még nem határozták meg az edzők pontosan. Ilyenkor mindenki elment nyaralni, nem láttuk egymást, csak azok, akik tényleg legjobb barátnők. Lehetett utazni, kényelmesen napozni a homokban valamelyik tenger partján, vagy csak szimplán élvezni az életet. A diétából egy kicsit felengedtek, nem kellett kínosan ügyelni arra, hogy semmilyen hizlaló ételt ne együnk meg, bátran megrendelhettünk egy adag szószos tésztát is. Természetesen egyikünk sem szeretett volna öt kiló plusszal visszatérni, önmagunkkal szúrnánk ki.
Ennek örömére egy hamburgerezőbe vezetett az utunk szombat délután, ahol fejenként egy bucit meg is ettünk. Jót beszélgettünk, nevettünk. Nem volt világbajnokság, edzés, edzők, de még szinkronúszás sem. Inkább nosztalgiáztunk, Vlada előszeretettel mesélte el a vicces vagy kínos szituációkat, amikbe keveredett az évek során (mint kiderült, vonzza az ilyeneket).
A nap hátralévő részében csak ide-oda bóklásztunk a városban. Többen elmentek az úszásra, de Varvarával úgy döntöttük, kihagyjuk. A lánnyal egész jól éreztem magam. Még mielőtt bárki is örök legjobb barátnőknek titulálna minket, el, ez csak a vb idejéig volt így. Mindketten tudtuk, hogy most egymásra találtunk, egyikőnk sem unatkozott egyedül, és még az edzéseken is beszélgetni fogunk, de semmi több. Alig észrevehetően tartottuk a tisztes távolságot. Nem kellettek szavak, így láttuk jónak. Valahol a gondolataim rejtett zugában már tudtam, hogy később még meggyűlhet a bajunk a másikkal. Ugyan olyan idősen, jelentős tehetséggel megáldva lehetetlen feladat elkerülni a másikat.
Huszonharmadikán, vasárnap este értünk vissza Moszkvába. Amint leszálltunk a gépről, és leszedtük a futószalagról a bőröndjeinket, kiléptünk az előtérbe, hatalmas taps hangzott fel. Egy vékony szalag jelezte a határt, mögötte pedig emberek százai álltak. Riporterek, kamerák, újságírók, és persze rengeteg orosz zászló. A döbbenettől egy pillanatra lefagytam, de már mennem is kellett. Rengetegen gratuláltak, mindenkinek itt gyülekeztek a hozzátartozói, meg a rajongók. Tudtam, de azért mégis reménykedve néztem végig a tömegen. Anyukám nem jött el, apa meg dolgozott. Ellenben Vlada sikítva ugrott a nyakamba, és már a kezembe is nyomott egy plüssállatot. A szülei is örömmel fogadtak, kaptam tőlük virágot is. Rettentően jól esett, hogy kijöttek. Egy gyors interjút kellett adnom, fotózkodtam pár emberrel és aláírást is adtam, majd intettem a többieknek, és az autóhoz igyekeztünk. Feltételeztem, hogy Vladáék elvisznek.
Az út nem haza vezetett, hanem ünneplésképpen egy étterembe. Hiába mondtam, hogy nem kell, kötötték az ebet a karóhoz. Nem arról volt szó, hogy nem örültem neki, csak nem szerettem volna, ha csak ezért adnak ki.
A vacsora szuper volt, bár egész végig én jártattam a számat, de úgy tűnt, élvezettel hallgatták. Jól esett kibeszélni a dolgaimat végre, erre alkalmasabb embert pedig keresve se találtam volna. Vlada minden egyes apró momentumra rákérdezett, s mikor a Danieles részt említettem, az étterem közepén felsikított. Szerintem jobban izgatott volt, mint én az egész bajnokság alatt.
Este éjfélkor hullafáradtan estem be az ágyamba, egészen hétfő délig aludtam, pedig nem szokásom későn kelni. Egész nap lustálkodtam, a netet bújtam, figyeltem, mi történt a távollétemben. Kedden egy díjátadóra voltunk hivatalosak, rendesen ki kellett csípnünk magunkat az elnök miatt. Az egész procedúra nem volt valami izgalmas, végig Putyin fejét tanulmányoztam, és próbáltam megsaccolni, vajon hány éves. Szerencsére nekem ennyiben ki is fújt a kötelességeim listája, de Svetlana szívott a legjobban, két interjúra és egy műsorba is hívták.
Ez az egész fél napot vett igénybe a készülődéssel együtt, késő délután már szabad voltam. Vladáék nyaralni mentek, Varvara is, így esélyét sem láttam a kimozdulásnak, ezért a ház körül foglalatoskodtam. Eszembe jutott az is, hogy nem kéne elhanyagolni magamat, de már besötétedett, nekem pedig semmi kedvem sem volt a sötétben életveszélynek kitennem magam. Nyáron jelentősen megszaporodtak a részegek esténként, ezért inkább nem mentem volna egyedül. Otthon elterveztem, hogy csinálok pár köredzést, azonban ebből semmi sem lett, mert végül beültem a jacuzziba. Azzal nyugtattam magam, hogy két nap pihenőt megérdemeltem, de még így is egy kicsit bűntudat gyötört.
Huszonhatodikán, szerda reggel telefoncsörgés ébresztett. Hálás voltam Lewisnak, mert így nem aludtam délig. Megkérdezte, hogy akkor lát-e a Magyar Nagydíjon. Először elég értelmetlen fejet vágtam, de utána leesett, hogy hétvégén rendezik. Időközben teljesen kiment a fejemből az egész Forma-1, csakis a szinkronúszásnak éltem. Azonban ideje volt a lazításnak. Mellesleg, Tatyana megtiltotta, hogy a pihenőben az edzéssel foglalkozzunk. Mindezt azért, hogy elkezdjen hiányozni, és lelkesen vágjunk neki újra. Jó ötletnek tartottam.
Azzal a feltétellel, hogy szerez nekem belépőt és repülőjegyet, rábólintottam a meghívásra, és közöltem, hogy már este boldogítani fogom a pilótát. Magam sem tudtam, honnan jött az a lelkesedés, amivel beledobáltam a bőröndbe a cuccaimat. Utoljára jó pár éve tapasztaltam ilyet, mikor még nem volt minden ilyen véresen komoly. Egyszerűen csak boldog voltam. Izgatottan vártam a gépen, amire időközben megkaptam a jegyet. Az idióta az első osztályra intézett, hiába erősködtem, hogy teljesen jó a fapados. Mosolyogtam. El is felejtettem, mennyire hiányzik a brit, Daniel, meg az a nyüzsgés, az izgalom, ami körülöleli a paddock világát. Szerencsésnek tartottam magam, hogy odakerültem. Semmi nem szeghette a kedvem, még az sem, hogy orbitális dugóba keveredett a taxi Moszkva utcáin. Nem gondoltam a jövőre, hogy visszatérnek az edzések, nem gondoltam a botrányokra, se semmi negatívumra, csakis a jelenben éltem. Hiányzott ez az érzés, régóta vártam rá. A felhőtlen boldogságra.

2017. július 28., péntek

47



2017. július 21.
Magyarország, Budapest

Csütörtökre esett le igazán, egyet aludni kellett rá, hogy felfogjam, tényleg világbajnok lettem. Reggel a biztonság kedvéért gyorsan ellenőriztem, nem csak egy álom volt az egész, ezért az éremmel együtt feküdtem vissza az ágyba. Polina természetesen hülyének nézett, de inkább rám hagyta.
A mai egy szünnap volt, legalábbis pár ember számára. Délelőtt a kombinációs kűr selejtezőjét tartották, s mint említettem, mi nem indultunk ebben a számban. Az ok egyszerű, csak a csapatra koncentráltuk. S mivel nem olimpiai szám, Tatyanáék feleslegesnek tartották, plusz sok a macera vele, elég a junioroknak megcsinálni évente a vb-re. Nekem sem volt a szívem csücske, igaz, több pihenő volt benne, mint a rövidprogramban vagy a csapatban, de nekem valamiért nem jött be. Ki is használtuk a délelőttöt, végre, először a héten aludhattunk. Ekkor is csak kilencig, mivel a szálloda éttermében tízig volt reggeli, és egy jó idő, mire mindenki felöltözik és lekászálódik. Ennek örömére egy csapatreggelit beszéltünk meg, mivel eddig mindenki elvétve bekapott pár falatot, de normális étkezésre nem jutott idő, csak a nagyon korán kelőknek. Mi Polinával pont nem ebbe a kategóriába tartoztunk, így esélyünk sem nyílt még egy kiadósat reggelizni. Negyed tízkor már ott ültünk a kerekasztalnál. Mikor mindenki megérkezett (Vlada is, az örök késő), felálltunk, és elmentünk szedni magunknak. Sok ínycsiklandó fogást láttam, azonban rengeteg zsírban úszott, Tatyana és Natalie előtt pedig esélytelen ilyet megenni, mert elveszi és kidobja, vagy ha nem akar ételt pazarolni, és jól is néz ki, akkor megeszi ő. Találtam valamiféle töltött csirkét, ami szalonnába volt göngyölve, és nem is nézett ki hízlalónak, ezért melléraktam rengeteg zöldséget, és visszamentem. Útközben megakadt a szemem az italos pulton, ahol az automata mellett frissen készített turmixok sorakoztak. Ott állt mellette egy egyenruhás ember. Biztosított róla, hogy nincs benne cukor, csak gyümölcs, így boldogan töltöttem egy pohár céklalevet. Az automatából nem szabadott innunk, hiába gyümölcslé volt benne, de dobozos, ergo rengeteg kalória.
Visszatértem az asztalhoz, páran már elkezdték enni a főfogást. Semmi leves, esetleg olyan tipikus reggeli ételek, mint kenyér, sonka, ilyesmik. A legtöbben valamilyen húst vagy tojást választottak. Az egyik oldalamon Varvara ült, a másikon pedig Aleksandra. Feltűnt, hogy utóbbi nagyon nézi az italomat.
- Az mi? - bökött rá a sötétlila lére.
- Cékla - mondtam, és felé tartottam a poharat. Elvette és beleivott.
- Köszi. Ez finom, hozok én is. Honnan?
- Az automata mellett, a poharaknál. Frissen facsart.
- Ó, szuper - mondta, és elsietett. Mellesleg, ennyi volt közöttünk az összes kommunikáció a bajnokság ideje alatt.
Végül az asztalnál mindenki ilyet ivott, kivéve Natalie, aki megkóstolta, és közölte, hogy borzalmas. Meg tudtam érteni, hiszen csak nálunk volt ennyire favorit a cékla, hiszen ő az egyedüli az edzők közt, aki nem orosz, hanem svájci származású.
Kedélyesen elbeszélgettünk az ebéd alatt, rajtunk egyáltalán nem volt nyomás, de Tatianán érezhettük, hogy fejben már kezdte összerakni az edzéstervet. Mindenesetre, nem edzők és sportolók voltunk, hanem egy jókedvű társaság.
A duón kívül mindenkit útjára engedtek, annyi kikötéssel, hogy legkésőbb fél hétre legyünk a ligetben. Kisebb csoportokba verődve mindenki eltervezte a napját. Azonban, mielőtt nekivágtunk volna a városnak, a csapat egy emberként felvonult a saját szobájába, és visszadőlt egy kicsit pihenni. Miközben éppen élveztem a semmittevést, a telefonom üzenetet jelzett.
Varvara: Ha megyünk valahova, együtt megyünk?
Én: Persze.
Ennyi volt a nagy beszélgetés. Még igazából én sem tudtam, merre megyünk. Annyit hallottam, hogy Polina és Daria vagy Darina mennek a napi kávé adagjukért. Ráírtam Vladára, hogy mit fognak csinálni, még vele vagyok nagyjából közeli barátságban, meg ő mindenkivel kedves.
Én: Szia, mit csináltok ma?
Vlada: Elmegyünk műugrást nézni, jössz velünk? :)
Nem is Vlada lett volna, ha nem rak mosolygós fejet a végére.
Én: Nincs jegyem.
Vlada: Sportolóként ingyen bemehetünk, csak hozd a kártyát.
Én: Varechka is jöhet?
Vlada: Persze, én és Maria megyünk. Egykor kezdődik, de még oda is kéne jutni. Találkozzunk itt a folyosón délben.
Én: Rendben, megírom Varvarának.
Értesítettem róla a lányt is. Tizenöt perc alatt elkészültem, komótosan, hiszen még volt időm. Leültem a liftnél kihelyezett fotelek egyikébe. Hamar érkeztem, ugyanúgy, mint Maria. Konkrétan egyszerre nyitottunk ki az ajtót. Igyekeztem megtörni a kínos csendet, ami beállt közénk, hiszen mi nem nagyon szoktunk beszélgetni. Végül egész jól eltársalogtunk, Varvara pontosan érkezett, viszont Vlada pár perces csúszással.
Mindegyikünknek a nyakában lógott a kártyája. A kései reggeli miatt nem voltunk még éhesek, elterveztük, hogy miután vége az eseménynek, csak akkor megyünk el enni. Körülbelül másfél órás, állítólag.
Felültünk a lelátóra, és akkor vettünk észre, hogy Svetlana Romashina és Alla is eljöttek. Sajnos mellettük már nem volt szabad hely, ezért nem ültünk oda. Titkon egy kicsit örültem is, de inkább nem hangoztattam.
Igaz, egyáltalán nem értettem ehhez a sporthoz, de meglehetősen élveztem. Bámulatos ugrásokat mutattak be a deszkáról, néha csak kapkodtam a fejem. Vladának az egyik ismerőse versenyzett, ezért is jöttünk ki, de lelkesen magyarázott mindent. Csak az orosz eredményeket néztük, végül Ilia harmadik lett, Evgenii pedig a nyolcadik helyen zárt.
Miután az egésznek vége lett, elmentünk a kijárathoz, és ott álltunk még egy darabig. Addig is kiderült, hogy Evgenii Vlada unokatestvére. A két férfi egyszerre jelent meg az ajtóban, egy hatalmas táskával a vállukon. A lány egyből odament, és megölelgette mindkettőt, gyanítottam, régóta ismerte őket.
- Mariát már ismeritek, ők itt Elena és Varvara - mutatott be minket.
- Evgenii Kuznetsov.
- Elena Radulova - fogtam kezet a barna hajú férfival. Nem sok hasonlóság volt köztük, de a szemük ugyanabban az árnyalatban pompázott.
- Ilia Zakharov - jött oda a társa. Mikor rám nézett, elmosolyodott, és kacsintott. Flörtölni akart.
- Elena Radulova - ismételtem el a nevemet, és igyekeztem minél hamarabb távolabb lépni tőle.
Velünk jöttek ebédelni is, megint halat ettünk. Viszont Ilia állandóan nyomult rám, amitől egyre idegesebb lettem. Ebből semmit sem mutattam ki, de legbelül már vagy hatszor elküldtem a francba, amikor mindig ,,véletlen" megérintett. Az egész étkezés alatt frusztrált, de ezen kívül a társaság többi tagjával remekül szót értettem. Úgy éreztem, hogy ez a négyes (én, Varvara, Maria és Vlada) nagyon jól összejött. Elbúcsúztunk a fiúktól, azonban még csak négy óra volt. Végül a Deák Téren kötöttünk ki, az óriáskeréknél. Vlada mindenképpen fel szeretett volna ülni rá, ezért mentünk vele mi is. Kisebb volt, mint a londoni, de szépen beláttuk ilyen magasságban is a várost.
Ezek után már tényleg nem tudtuk, hová is menjünk. Mindenképpen le szerettünk volna ülni, ezért bementünk egy kávézóba. Igaz, Maria ivott egyet egyedül, de jól esett ott ülni a légkondicionált helyiségben és kibeszélni az élet dolgait.
Fél hétkor már a lelátón ücsörögtünk, ellentétben a többi emberrel. Ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott, de mi versenyzőként máshol jöttünk be. Mindenki megérkezett időre, és elő is szedtük az orosz zászlóinkat. A duó szabadprogram következett, az utolsó a páros kategóriából, vagyis itt dőlt el ezen világbajnoki cím sorsa.
Mikor a mi lányaink következtek, egy emberként pattantunk fel a helyünkről, és feltartottuk a lobogót. Hangosan szurkoltunk nekik, szerintem nem lehetett a legkellemesebb a körülöttünk ülőknek egy csapat oroszt hallgatni, akik számukra valamilyen fura nyelven ordítoztak. Megnyerték. Hihetetlen, hogy Svetlana Kolesnichenko már a tizenharmadik címét szerezte meg. A szokásos ceremónia után egyből mentünk vissza a szállodába, miután a lányok fotózkodtak, meg ünnepeltek. Tatianát be is lökték a medencébe, Natalie-nek kellett száraz ruhát adnia neki.
Holnap számunkra véget ér a világbajnokság. Délelőtt lemegy a csapat döntő, utána pedig már csak a mix duók vannak hátra. Felemelő érzés volt, de ugyanakkor elszomorító is, hogy mindjárt vége.

***
Ma dőlt el, pénteken, hogy megnyerjük-e a csapatot vagy sem. Ami délelőtt kezdődött, tehát véget ért a nyugalmas időszak. Áldottam az eget, hogy tegnap legalább aludhattunk egy kicsit. Megint éreztem, hogy van bennem egy egészséges félelem és izgatottság, de nem különösebben zavart.
Nyolcadiknak indultunk a tizenkettőből. A felkészülés már annyira megszokott volt, hogy inkább le sem írom. Bemelegítés egyenlő halál, majd ruhapróba és fejdísztűzés. Egyébként a ruhánk kifejezetten szép volt, bár nem az én stílusom.
Pontosan nem tudtam leírni azt az érzést, amely abban a pillanatban uralkodott bennem. Ha nem vétünk valami tragikus hibát, miénk az arany. Nem szabadott elbízni magunkat, ugyanolyan leszegett fejjel vágtunk neki. Arra sem emlékeztem, hogy hogy kerültünk a bevonuláshoz. Szinte aludtam még. Csak most tapasztaltam meg igazán, mennyire fárasztó a folyamatos versenyzés.
Egyszerűen olyannyira kimerített ez az időszak, hogy alig bírtam. Megtettem mindent, a maximumon csináltam végig. Ráadásul a fura dupla emelésnél valaki a lábával telibe kapta az arcomat. Amikor
kijöttem a vízből, kedvem lett volna elsírni magam. A megkönnyebbülés, hogy már nincs több, ez volt az utolsó, mázsás súlyt vett le a vállamról. Legszívesebben megállítottam volna az időt, és elbújtam volna sírni egyet. Nem azért, mert elrontottuk, csak így jött ki rajtam a stressz és a fáradtság. Miközben a létra felé evickéltem, elterveztem, hogy ma délután kivételesen nem megyek sehova, hanem befekszem az ágyba és alszom egyet. Este úgy is vissza kellett jönni szurkolni a mix duónak.
Felálltunk, és vártuk a pontokat. Úgy hozta az ég, hogy a kínaiak megint előttünk versenyeztek le. Mire felfogtam volna, hogy mit kellett nézni, addigra már meg is jelent a táblázat, ami a pontokat mutatta. 97.3000. Majdnem a számat is eltátottam, olyan hirtelen ért ez a magas pontszám. Megnyertük. Amint leértünk, mindeni megrohamozta az edzőket. Sütött róluk, hogy iszonyatosan büszkék ránk.
Miközben a himnuszunkat hallgattam a dobogón, nyakamban a második világbajnoki aranyérmemmel, elgondolkodtam. Nyilvánvaló, hogy ennyinél nem állok meg. Végre kerettag
vagyok mindkét kűrben, és minden bizonnyal az edzők azt sem bánták meg, hogy engem indítottak
szólóban. De ez még csak a kezdet. Cél az olimpia!